Azt hiszem, fiatal házasoknak számítunk. Az én fejemben nem, de az átlaghoz képest úgy tűnik, hogy mégiscsak hamar gondoltuk úgy, hogy összekötjük az életünket. Gondoltam, csinálok egy gyűjtést azokból a kérdésekből, amiket kapok/kapunk, amikor meglátják a gyűrűnket vagy kiderül, hogy hamarosan összeházasodunk.
1. De hát még alig éltetek!/Kiéltétek már magatokat?
Nem tudom, miért van az a fejekben, hogy a házassággal megszűnik az életünk. Sok minden meg fog változni, de pár dolog biztosan nem: ugyanígy 25 évesek leszünk, kedvesek, szépek és fiatalok. Ahogy eddig is jártunk kirándulni, szórakozni, ez ezután sem fog megszűnni. Kiélni magunkat? Mármint milyen értelemben? :) Ezt a kérdést tényleg nem tudom értelmezni. Én például nem szeretném kiélni magam. Folyamatosan élvezzük az életet, az épp aktuális kalandokat együtt. És ebben épp ez a szép. A házasságunk után is fogunk találkozni a barátainkkal, sőt, könnyen lehet, hogy főzni is fogunk rájuk. :) Alig várjuk a kertipartikat, játékokat, közös vacsorákat. Szóval: épp élünk, és épp megéljük az életet közösen. Ezt pedig nem hiszem, hogy meg lehetne unni.
2. De ti nem is éltetek együtt! Hogy meritek ezt így bevállalni? Mi lesz, ha kiderül, hogy nem tökéletes?
Ezen a kérdésen mindig nevetünk és elég markáns véleményünk van.
Azt már most tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek - sőt. :) Furcsa, hogy most épp a tökéletes kort éljük minden tekintetben. Tombol a tökéletes alak, tökéletes smink, tökéletes haj, tökéletes pár időszaka, és közben senki sem gondolkozik el azon, hogy tökéletlen, hibákkal és butaságokkal teli emberek mégis hogyan alkothatnának tökéleteset? Természetesen lehet tökéleteset alkotni - együtt (azt hiszem, mindenütt ezen van a hangsúly.) Közösen, elfogadással minden lehet tökéletes.
Az a helyzet, hogy nem azért megyek hozzá, mert csodás és tökéletes - hanem mert minden tökéletlenségével együtt kiegészít engem, ő a legjobb barátom. És fordítva. Innentől kezdve pedig mindegy, hogy hogyan mosogat, hogyan veszi le a ruháját, hova hajítja. Neki mindegy, hogy én fogmosás közben mászkálok, hogy a takarítás több órát vesz igénybe, mert mindig elkalandozok, hogy makacs vagyok. Ezek olyan dolgok, amiken kis odafigyeléssel lehet változtatni. Bosszantóak, de nem ezeken múlik a kapcsolatunk. Amikor én tökéletes leszek, akkor elvárhatom majd, hogy ő is az legyen (Előbb a saját szemedből vedd ki a gerendát, utána keresd a máséban a szálkát...)
Nem akartunk együtt élni, mielőtt összeházasodtunk volna. Egyfelől azt gondolom, hogy az emberek kapcsolata nem valami, amit ki kellene próbálni, hogy működik-e? Ez nem egy ruha vagy cipő, amit felveszek és ha valami nem tetszik, akkor visszateszem a fogasra. Az elmúlt 2,5 év egy nagyszerű, észvesztő utazás volt, ami alatt megismertük egymást, szerelmesek és barátok lettünk, ismerjük egymás legbensőbb titkait, érzéseit, bajait, örömeit, tudom, milyen, ha éhes, ha fáradt, ha jókedvű. Nem hiszem, hogy komoly meglepetések érhetnek. Tudom, hogy a problémákra nem úgy tekintünk, mint amik elől menekülni kellene, hanem megoldjuk őket. Azt hiszem, hogy sokszor az a gond, hogy úgy tekintenek megoldandó feladatokra az emberek, mint óriási bajra, amiből nincs más kiút, csak a másik elutasítása.
Egy kapcsolaton mindig dolgozni kell - mindegy, hogy előtte együtt laktatok-e vagy sem. Mindegy, hány éve vagytok házasok. Mindig ott kell lenni, és mindig igaz lesz, hogy egy kapcsolat annyi lesz, amennyit az emberek egyenként beletesznek.
Másfelől pedig úgy gondoljuk, hogy annak a mély megismerésnek, ami egy együttéléskor megkezdődik, a házasság intimitásában van a helye.
3. Minek a házasság?
Ez is egy személyes kedvencem. :) Tudom, hogy divatos lett mostanában azt mondani, hogy a házasság az csak egy papír - de hadd cáfoljam ezt meg.
Amikor megkérte a kezem, akkor valami nagyon gyökeresen megváltozott (pedig ott még papír sem volt.) Egyszerűen deklarálta, hogy kellek neki, az övé vagyok, azt akarja, hogy a felesége legyek ebben az életben. A társa. A szerelme. A párja. Igent mondtam. Szavakkal valójában nem lehet elmondani, hogy milyen lelki folyamatok mentek akkor végbe bennem/bennünk, de egyszerűen az elkötelezettségünk lett sokkal mélyebb és még intenzívebb.
A házasság nekem azt jelenti, hogy azok előtt hangosan kimondjuk az összetartozásunkat, akik fontosak az életünkben. Olyan, mint egy rítus, ami elválaszt két kort. Szükséges ahhoz, hogy az összetartozásunk és elköteleződésünk végleges legyen. Kimondjuk, hogy ő az enyém, én meg az övé vagyok, nincs senki más. Ígéretet teszünk egymásnak a hűségre, a szeretetre. Nem csak szavak ezek (jó esetben), hanem akarat, racionálisan meghozott döntés.
Szóval a házasság nekünk fontos és kell. Alapvető dolog.
4. Nem vagytok túl fiatalok ehhez?
Nem. :) El tudjuk magunkat tartani, van egy házunk, ami a közös otthonunk, a kettőnké. Ennél mér csak idősebbek leszünk.
5. Jön a baba?
Ez pedig az, amivel ki lehet akasztani. Nem. Nem jön. Majd akkor jön, ha mi akarjuk. Most pedig csak összeházasodunk, mert szeretjük egymást és el akarjuk kezdeni a közös életet. Aztán majd jöhetnek a gyerkőcök is, amint "kiéltük magunkat". :D
1. De hát még alig éltetek!/Kiéltétek már magatokat?
Nem tudom, miért van az a fejekben, hogy a házassággal megszűnik az életünk. Sok minden meg fog változni, de pár dolog biztosan nem: ugyanígy 25 évesek leszünk, kedvesek, szépek és fiatalok. Ahogy eddig is jártunk kirándulni, szórakozni, ez ezután sem fog megszűnni. Kiélni magunkat? Mármint milyen értelemben? :) Ezt a kérdést tényleg nem tudom értelmezni. Én például nem szeretném kiélni magam. Folyamatosan élvezzük az életet, az épp aktuális kalandokat együtt. És ebben épp ez a szép. A házasságunk után is fogunk találkozni a barátainkkal, sőt, könnyen lehet, hogy főzni is fogunk rájuk. :) Alig várjuk a kertipartikat, játékokat, közös vacsorákat. Szóval: épp élünk, és épp megéljük az életet közösen. Ezt pedig nem hiszem, hogy meg lehetne unni.
2. De ti nem is éltetek együtt! Hogy meritek ezt így bevállalni? Mi lesz, ha kiderül, hogy nem tökéletes?
Ezen a kérdésen mindig nevetünk és elég markáns véleményünk van.
Azt már most tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek - sőt. :) Furcsa, hogy most épp a tökéletes kort éljük minden tekintetben. Tombol a tökéletes alak, tökéletes smink, tökéletes haj, tökéletes pár időszaka, és közben senki sem gondolkozik el azon, hogy tökéletlen, hibákkal és butaságokkal teli emberek mégis hogyan alkothatnának tökéleteset? Természetesen lehet tökéleteset alkotni - együtt (azt hiszem, mindenütt ezen van a hangsúly.) Közösen, elfogadással minden lehet tökéletes.
Az a helyzet, hogy nem azért megyek hozzá, mert csodás és tökéletes - hanem mert minden tökéletlenségével együtt kiegészít engem, ő a legjobb barátom. És fordítva. Innentől kezdve pedig mindegy, hogy hogyan mosogat, hogyan veszi le a ruháját, hova hajítja. Neki mindegy, hogy én fogmosás közben mászkálok, hogy a takarítás több órát vesz igénybe, mert mindig elkalandozok, hogy makacs vagyok. Ezek olyan dolgok, amiken kis odafigyeléssel lehet változtatni. Bosszantóak, de nem ezeken múlik a kapcsolatunk. Amikor én tökéletes leszek, akkor elvárhatom majd, hogy ő is az legyen (Előbb a saját szemedből vedd ki a gerendát, utána keresd a máséban a szálkát...)
Nem akartunk együtt élni, mielőtt összeházasodtunk volna. Egyfelől azt gondolom, hogy az emberek kapcsolata nem valami, amit ki kellene próbálni, hogy működik-e? Ez nem egy ruha vagy cipő, amit felveszek és ha valami nem tetszik, akkor visszateszem a fogasra. Az elmúlt 2,5 év egy nagyszerű, észvesztő utazás volt, ami alatt megismertük egymást, szerelmesek és barátok lettünk, ismerjük egymás legbensőbb titkait, érzéseit, bajait, örömeit, tudom, milyen, ha éhes, ha fáradt, ha jókedvű. Nem hiszem, hogy komoly meglepetések érhetnek. Tudom, hogy a problémákra nem úgy tekintünk, mint amik elől menekülni kellene, hanem megoldjuk őket. Azt hiszem, hogy sokszor az a gond, hogy úgy tekintenek megoldandó feladatokra az emberek, mint óriási bajra, amiből nincs más kiút, csak a másik elutasítása.
Egy kapcsolaton mindig dolgozni kell - mindegy, hogy előtte együtt laktatok-e vagy sem. Mindegy, hány éve vagytok házasok. Mindig ott kell lenni, és mindig igaz lesz, hogy egy kapcsolat annyi lesz, amennyit az emberek egyenként beletesznek.
Másfelől pedig úgy gondoljuk, hogy annak a mély megismerésnek, ami egy együttéléskor megkezdődik, a házasság intimitásában van a helye.
 |
| Foto credit Fotokeppel - Keppel Ákos |
3. Minek a házasság?
Ez is egy személyes kedvencem. :) Tudom, hogy divatos lett mostanában azt mondani, hogy a házasság az csak egy papír - de hadd cáfoljam ezt meg.
Amikor megkérte a kezem, akkor valami nagyon gyökeresen megváltozott (pedig ott még papír sem volt.) Egyszerűen deklarálta, hogy kellek neki, az övé vagyok, azt akarja, hogy a felesége legyek ebben az életben. A társa. A szerelme. A párja. Igent mondtam. Szavakkal valójában nem lehet elmondani, hogy milyen lelki folyamatok mentek akkor végbe bennem/bennünk, de egyszerűen az elkötelezettségünk lett sokkal mélyebb és még intenzívebb.
A házasság nekem azt jelenti, hogy azok előtt hangosan kimondjuk az összetartozásunkat, akik fontosak az életünkben. Olyan, mint egy rítus, ami elválaszt két kort. Szükséges ahhoz, hogy az összetartozásunk és elköteleződésünk végleges legyen. Kimondjuk, hogy ő az enyém, én meg az övé vagyok, nincs senki más. Ígéretet teszünk egymásnak a hűségre, a szeretetre. Nem csak szavak ezek (jó esetben), hanem akarat, racionálisan meghozott döntés.
Szóval a házasság nekünk fontos és kell. Alapvető dolog.
4. Nem vagytok túl fiatalok ehhez?
Nem. :) El tudjuk magunkat tartani, van egy házunk, ami a közös otthonunk, a kettőnké. Ennél mér csak idősebbek leszünk.
5. Jön a baba?
Ez pedig az, amivel ki lehet akasztani. Nem. Nem jön. Majd akkor jön, ha mi akarjuk. Most pedig csak összeházasodunk, mert szeretjük egymást és el akarjuk kezdeni a közös életet. Aztán majd jöhetnek a gyerkőcök is, amint "kiéltük magunkat". :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése