A Balatonon töltött egy hét rádöbbentett arra, hogy bűn azt mondani, hogy bezzeg külföldön... milyen szép az élet, milyen rendben van minden, mennyivel másabbak az emberek. Valamiért ez a "bezzeg" mindig könnyebb, mint tenni azért, hogy rólunk mondják ugyanezt, pedig nem lehetetlen!
Már nagyon rég voltam a Balatonon, és mióta a tengerre járok, nekem az az igazi víz, így egy picit kétkedve és lenézően indultam neki a nyaralásnak, egyedül az volt a jó, hogy ketten voltunk. Aztán ahogy beértünk Veszprém-megyébe, leesett az állam és nem győztem mindent visszaszívni. Igencsak rég jártam a Balatonnál, ezért fogalmam sem volt róla, milyen változások voltak ott.
A szállásunk Balatonarácson volt, ami technikailag már Füred, mert öt perc séta lefelé, és a Tagore sétányon lehet andalogni. A környék nagyon csendes, szerintem főleg nyaralók vannak ott. És hát minden gyönyörű. Nem csak Füreden, hanem amerre jártunk, mindenütt. Felújított, rendben tartott porták, közterületek, szemétmentesség és biciklibarát utak. Öröm volt minden percben ott lenni. Számomra Füred - bár gyönyörű és ez vitathatatlan - egyedül azért nem tetszett, mert ez a tipikus turistaközpont, én meg az olyat annyira nem szeretem. Ezzel ellentétben Révfülöp - ha lehet ezt fokozni - még szebb, és kevésbé a turistákért van, inkább az igazi balatoni arcát mutatja annak, aki odalátogat.
Az első napunk lazán telt, kora délelőtt odaértünk, berendezkedtünk, és felmentünk a kötelező körre Tihanyba. Vagyis inkább a horgászengedélyért, és ha már ott voltunk, akkor körülnéztünk. Én persze egyből kiszúrtam ezer olyan boltot, ahol valami jót lehetne venni, így legalább két órán keresztül nézelődtem, de egyébként főként csak inspirációt gyűjtöttem. Lenyűgözően szép Tihany, de mi nem erre voltunk igazán kíváncsiak: hangulatos a főutca a sok levendula bolttal, éttermekkel, és az egész fölé tornyosuló apátsággal, ahonnan a kilátás lélegzetelállító - de minket inkább a belső atmoszféra érdekelt, erre azonban csak másnap kerítettünk sort. Szóval körülnéztünk azokon a helyeken, ahová minden turistának el kell látogatni, aztán egy kis autózás után a hozzánk közeli pizzázóban megebédeltünk. A délután további rendezkedéssel, alvással, pihenéssel, olvasással telt, ami talán furcsának tűnhet, de végső soron nyaraltunk, én meg ki akartam élvezni, hogy naponta nagyjából egy, maximum két autó ment el az utcánkban - tehát a végtelen csendet és hogy semmi sem zavart meg a pihenésben. Este horgásztunk - azaz én olvastam és gyönyörködtem a tájban -, sétáltunk, boroztunk a Tagorén, és - magunkhoz képest - korán aludni mentünk, mert másnap hosszú napot terveztünk.
Mind a ketten olyan típusúak vagyunk - hála Istennek -, hogy az aktív kikapcsolódást részesítjük előnyben. Szóval biciklire ültünk és elindultunk Tihany felé. Tényleg csodálatos, hogy a Balaton körül végig kiépített bicikliút van, ahol nem zavarnak az autók, és a legtöbbször - bár hosszabb, de sokkal csodálatosabb úton visz el a célhoz. Meseszép dolgokat láttunk így, miközben pihentünk és izmosodtunk is. De persze mindent sorjában.
Szóval Tihany biciklivel. Az aznapi pensum végül 30 km lett (legalább), és mialatt megint megtaláltuk sorjában álmaink házát, a forró napon a csillogó Balaton mellett tekertünk - szerintem nem kell ennél több. Kényelmes tempóban - aztán a révtől fölfelé, ami szerintem legalább egy 2-3 km emelkedő - én a magam részéről már lassú tempóban, de végül elértünk Tihanyba. Leparkoltuk a járgányokat - és külön öröm, hogy szinte minden sarkon van biciklitároló, így nem kell kutatni -, és elindultunk felfedezni Tihany igazi ízét. Egy szintig én nagyon szeretek turista lenni, de ahhoz, hogy igazán meglásd, milyen egy falu, nem a kötelező útvonalon kell járni, hanem arról le kell térni. Szóval mi letértünk, miközben a fáradtságunkat és melegünket egy-egy Magnummal csillapítottuk, és így jutottunk el olyan romantikus kis utcákba, ahol egy-egy háznál elnézelődtünk akár fél órát is, vagy ahhoz az istálló-maradványhoz, ami most művésztelepként működik. A Levendulaház szerintünk nem nagy durranás, de itt kifaggattunk egy olajfőzőt, hogy miként kell kivonni a levendulásból az olajat (azóta kísérletezünk). Lassan visszasétáltunk a központba, megebédeltünk, aztán ismét biciklire ülve - csak gurulva - megnéztük a híres levendulaföldet, ami tényleg gyönyörű, és a távolabbi kevésbé látogatott szabadstrandon, lehűtöttük magunkat.
Keddre rosszabb időt mondtak, így úgy döntöttünk, hogy elbiciklizünk Veszprémbe. Ennek a részleteivel azért nem untatok senkit, mert egyfelől a kalandos jelző körül sem írja, amit átéltünk - inkább legyen elég annyi, hogy ha biciklizésre adjátok a fejetek, eszetekbe se jusson a biciklitérképre hagyatkozni, ugyanis azon nem létező utakat jelölnek. Szóval az erdő közepén úgy gondoltuk, hogy ez talán nem a bicikliút, aztán a helyzet csak romlott... Végül nagy nehezen Veszprémbe értünk, ahol megnéztük az állatkertet, ami nagyon szuper! Bizonyos szempontból jobb a budapestinél. Természetesen nem olyan nagy, de vannak olyan állatok, amilyenek Pesten nincsenek (például hópárduc), és egy kivétellel, az egész a szabadban van, plusz végigmehetünk egy erdei tanösvényen is (nekünk erre nem maradt időnk). A kifutók szépen meg vannak csinálva, van, ami nagyobb is, mint a pestiben, és külön kiemelendő a gyűrűs makik kifutója, ahol közöttük lehet sétálni, felugrálnak az ember vállára, hozzájuk lehet érni - nagyszerű kis lények! Szóval lenyűgöző, és jelenleg átépítik, új állatokat várnak. A hosszúra nyúlt biciklis út miatt így Veszprémre nem maradt időnk, a hazajutásunk pedig oly "ragyogóra" sikerült, hogy utána egy kis Unicum és sör tette helyre a lelki békénket - meg egy jó adag étel. De legalább a nap kisütött... :)
Másnap ennyi tekerés után pihentünk, és délután - ez úttal autóval - visszamentünk Veszprémbe, hogy picit körülnézzünk a belvárosban. Nem olyan gyönyörű, mint Sopron, de itt is tisztaság volt, és szépen felújított épületek közt lehet sétálgatni; a várnegyed pedig elbűvölő. Itt találtam egy boltot, ahová vissza kell majd mennem, igazi kincseket lehet lelni. :)
Csütörtökön nagyon borongós idő volt, így csak filmezésre volt erőnk, este pedig egy Tihanyi tekerésre, ahol megtörtént a baleset - megcsípett egy méh. Ezzel nem lenne baj, ha nem lennék allergiás a csípésükre, és hiába az ecet, már késő volt, nem jutottam kalciumhoz, úgyhogy másnapra bedagadt az ujjam, így tekertem majdnem 100 km-t, de a beiktatott fürdőzés enyhítette a szétdurranási esélyeket.
A pénteki célunk Salföld volt, amit a magyar Toszkánának szoktak mondani, de szerintem ez szégyen, ez nem a magyar Toszkána. Salföld egy tipikus, gyönyörűen rendben tartott, csendes, hangulatos, 100%-ig magyar kis falu, ami képes volt megőrizni egyediségét és magyar identitását. Beleszerettünk. Az út nagyon jó volt, az emelkedők nem voltak vészesek, egy átlagos tempóval könnyedén el lehetett jutni, csak a forróság volt ellenünk a több liternyi víz ellenére is. A bicikliút remek - bár a kitáblázás itt-ott hiányos -, a panoráma pedig gyönyörű, több ízben is a tó mellett kanyarognak az utak. Tudjátok, ennek a bicajozásnak hangulata van, de tényleg. Egyfelől ez egy testi és mentális küzdelem - főleg hazafelé éreztem ezt -, de közben gyönyörködhetsz a tájban, friss levegőt szívhatsz, és az, hogy rajtunk kívül még százan mások is biciklire ültek, az egészen csodás. Volt például egy csapat, akik Keszthelyről jöttek, és biztattuk egymást, kitartást kívántunk. Egyszerűen nagyon élveztem, mert nagyon hangulatos volt az egész! Leírhatatlan, ahogy a nap tűzi az embert, izzad a testem a folyamatos munkától, az arcom lángol, az út előttem izzik, de a táj, a kabócák és a tücskök elmondhatatlanul gyönyörűek, a Balaton pedig hívogató... szóval engedtünk a szirén énekének, és beiktattunk egy órás pihenőt, lehűltünk, lángosoztunk (amúgy nagyon sokszor), aztán tekertünk tovább. Az emberek pedig segítőkészek, barátságosak! Két példa: ekkor már nem mertünk a térképünkre hagyatkozni, úgyhogy a strandon a pénztáros hölgyet kértük meg segítsen. Ő előszedte nekünk a méterszer méteres térképét a környékről, hogy megnézhessük, merre kell mennünk. Amikor pedig Veszprémbe mentünk, Lovason a térképet tanulmányozva a kocsijával megállt mellettünk egy bácsi, és önként felajánlotta a segítségét. Ezek az apró emberi gesztusok olyan sokat érnek! Kezdem azt hinni, hogy a bunkóság, szemetelés és egymásra nem figyelés csak Pest megyei hóbort...
Révfülöpön fürödtünk, innen már nem volt messze Salföld. Ahogy beértünk a kis faluba, szerelmesek lettünk a csendbe, békébe, eredetiségbe, magyarságba, régiségbe, a nyugalomba, és abba a nagyjából 30-50 főnyi lakosságba, akik alkotják - na meg a majorba. Salföld fő érdekessége egy nagyjából 3 hektárnyi (vagy még nagyobb) gazdaság, ahol van vagy száz ló, csacsik (Zsuzsi a legnagyobb arc), cicák, kutyák, mangalicák, tehenek, szürke szarvasmarhák, kecskék, tyúkok... és minden őshonos magyar fajta. Ezeket aztán lehet dögönyözni, etetni, lovagolni, és körbejárni, megnézni, milyen egy ilyen gazdaság, látni, mennyi munkával jár. Az ott dolgozók nagyon szimpatikusak, kedvesek, az állataik szépek, és tudjátok, jó volt látni egy másik életformát ilyen közelről - komolyan kedvet kaptunk hozzá. Aztán elvesztünk egy kicsit a faluban, majd nekiveselkedtünk a ránk váró 50 km-nek... Miután hazaértünk, már csak egy gyors főzésre volt erőm, evésre és alvásra.
Szombaton pihentünk, strandoltunk, vásároltunk, lazára vettük a napot, megérdemelt pihenésünket töltöttük. Én meg beleszerettem a Balatonba. Nem kell külföldöt hívni, ha példálózni akarunk, elég csak picit vidékre menni - mert egyébként pont ugyanezt tapasztaltuk Sopronban is. Úgy érzem, Pest megye nem nekünk való, nincs benne emberség... Menjetek a Balatonra, ha tehetitek.
Nekünk most a nagy terv a körbebiciklizés lesz... :)
